ugyanaz az érzés mikor gyerekoromban, szalvétából vágtam ki terítőt.
Anyámnak adtam és ő pedig leszólta, és haszontalannak kiáltotta ki.
Elsírtam magam.
Nem értettem, hiszen csak adni akartam valamit neki, megpróbáltam kimutatni a szeretetem.
Akkor és utoljára próbáltam meg ilyet tenni, ilyen níltan kinyilatkozni.
Érzéseimnek utat adni.
Fájt és még ma is fáj ha erre az esetre gondolok, eszembe jut hogy ehhez a pillanathoz kötök sok egyéb fájdalmat ami az érzelem kimutatással kapcsolatos.

Ugyanezt érzem, ha elutasítanak, ugyanilyen rossz és szégyenteljes érzés.

De megbocsájtom neki és nagamnak is, hogy így viselkedett, viselkedtem.
Pedig nagyon rossz érzés és még most is szényenlem magam hogy adni akartam, csak úgy szívből, agy nélkül annak akit szeretek. Örömet okozni, szándékosan! Hogy örüljön végre valaminek az életben, hiszen boldogtalan és látom hogy nekem kéne cselekdnem. Hiszen az anyám , hát biztos azért szomorú mert mert nem vagyok elég jó.