Szerintem egy férfit, nem az határozza meg, aminek a világ szeretné bállítani, hogy frizura, szakáll, kigyúrt test, elegáns ruha, szép kezek, körmök, parfüm, elegáns bőr cipő, vagy sportos rövidnadrág ing kombó... stb..

Ezek csak segírik elfedni, elfeledtetni az emberekkel, hogy mi is teszi őket igazán emberré, hogy bárkiből lehet férfi, ember, ha kigyúrja magát, felhúz egy szövetnadrágot, meg egy drága inget, nagy és erőt sugárzó, vagy közepes de fénys kidolgozott övcsattal egy nagy számlapos órát  ha esetleg még hangos is vagy és van egy 10 éves bmw-d, vagy mercid akkor a lányok már nedvesednnek. Irigy vagyok ezekre az emberekre ? 

Nos egy kicsit igen, mert bátrak, tehát meg merik tenni, hogy a lelkükben dédelgetett ámbrándokat a maguk nyelvén kiközvetítsék a világ felé és megtalálják ezen a kapcsolódási felületen a maguk embereit.

Szerintem ez túl egszerű, én olyan mebereknek akarok a példája lenni akik nem osztoznak, nem akarnak osztozni mások sorsában, a többségében. 

Ez a zérzés, blokkol.

A törődő szavak, hogy elgyengítenek.
Az aggódás, meg hogy megkérdezi, hogy mi van velem.

Nagyon mélyre nyúlnak vissza bennem ezek az érzések, gyerekkorom hajnalán voltak hasonlóak és anyám fiatal éneklő hangját idézik. Megjeleníti számomra a szeretet, vagyis azt az időszakot mikor még szeretve éreztem magam.

Nyúlós, nyálas szavak, besavazzák az agyat.

Szia ... 

Úgy döntöttem, hogy nem húzom tovább az idődet.

Ma is nagyon szívesen hazamentem volna, de nem lett volna fair.

Kötődőm hozzád, mert nagyon gondoskodó és kedves vagy. De ez a kötődés nem lehet olyan, hogy ha szeretetre vagy szexre vágyom akkor megfelelek az 

elvárásoknak az teszem amit szeretnél, a többi időben meg csak agyalok és szenvedek.

Meg Te is amit nagyon sajnáltam mindig és ezért még jobban szenvedtem én is.

Nem segít senkin a szenvedés, meg a sajnálkozás. Amit utólag sajnálok, hogy nem viselkedtem férfiként, nem tudom mi történt, hogy az elején jó darabig úgy 

éreztem, hogy az vagyok aztán hirtelen megtorpantam.

Rájöttem, hogy nem akarom igazán ezt a kapcsolatot csak egyszerűen féltem elmondani, féltem a következményektől és attól hogy ha téged is 

elveszítelek akkor nem fog senki szeretni, soha többet.

Onnan indul az egész hogy eleve azért mentem bele a kapcsolatba, hogy valaki szeressen már...

De rájöttem, hogy ez nem így működik nálam.

Ha nincs meg a kémia, meg a belső hang azt mondja, hogy ez így nem jó akkor, nem fog menni, ha meg feszülünk akkor sem.

Ezt tudtam eddig is de most jutottam el oda, hogy elég bátor vagyok ezt leírni neked és vállaljam a felelősséget.

Sokat tanultam a kapcsolatból, de főleg ezt hogy nem szabad húzni az időt. A másik, hogy nem lehet tervszerűen felépíteni egy kapcsolatot az 

elejétől fogva, mindig kell lennie benne egy kis varázslatnak, egy olyan háttérzenének amit csak az érzelmek tudnak komponálni.

Volt egy játék a drámán, ahol megéreztem a bátorságot, meg azt hogy egy tutyi-mutyi vagyok ha a nőkről van szó.

Irányítható vagyok és legtöbbször nem tudok nemet mondani, főképpen nőknek. Leblokkolok és ha valaki elég kitartó és kedves, akkor inkább 

megcsinálom amit kér. Van olyan is, hogy ha valaki sok mindent megtesz értem, akkor úgy érzem, hogy meg kell tennem amit kér, hiszen végre valaki 

emberszámba vett, sőt törődött velem, ami egy normális emberi viselkedés lenne csupán. De mivel, elég érzékeny voltam, vagyok kisgyerekkorom óta 

(ilyen vagyok és kész), ez nekem egy új világot jelentett. Hosszú idő óta nem volt velem senki ilyen rendes és nem szeretett senki így és én úgy 

éreztem, hogy igyekeznem kell és meg kell tennem mindent, különben nem fogsz szeretni.

Nos ez egy görcsös merevséget okozott bennem és a kapcsolatnak sem tett és már nem mertem őszinte és laza lenni, ez kizárólag az én hibám, nem lehet mindenki 

pszichológus, hogy ezt felismerje, de komolyan írom ezt, nem a Te hibád.

Nagyon, nagyon sajnálom, megszakad a szívem.

Van más dolog is amire rájöttem, persze mondtad már ezt is nekem sokszor.

Hogy a Óvári házban élek, azóta is, vagyis egy részem.

A sok ottfelejtett, emlék amik ott vannak bezárva abban a garázsban. Nem lehet lezáratlan és hagyni dolgokat. Apám hazugsága indította el, ez a 

szálat és csak tettem hozzá még, azzal hogy nem mentem oda és hoztam el ami fontos ami szép emlék a gyerekkoromból, még ha fájó is lett volna 

belegondolni. Inkább toltam magam előtt és tagadni kezdtem, mert ami fáj azt én sokszor inkább tagadom magamban.

Persze ez nem jó megoldás, ez is egyfajta hazugság. Ordítok a fájdalomtól, de azért mert annyira bánt ez az egész, hogy mennyire megbántalak most és 

annyira nem akarlak bántani, hogy nem tudom elmondani.

De ahogy már nem tudlak megölelni, úgy bánta sem akarlak.

Rengeteget mindent tagadtam le az elmúlt években és ezzel együtt a szép dolgokat is, mert azért voltak azok is gyerekkoromban.

Sok mindentől megfosztottam magam az elmúlt 10 évben, emiatt. Talán ezért nem akartam elfogadni a valóságot sem mert akkor kiderülne az igazság, hogy én is meg fogok halni egyszer és nem lehetek kivétel és ha nem élek igazán, őszintén akkor úgy fogom érezni, hogy elfecséreltem az egész életemet.

Arra is rájöttem, hogy bár a tagadás egyfajta hazugság, de valami lelki sérülés előzi meg és én csak védtem magam legbelül, mint mikor felszalad az 

adrenalin ha elvágod a kezed, vagy elájulsz ha nagyon nagy fájdalmat élnél át.

Nem akartam, hogy újra megtörténjen ami 2009 tavaszán.

Hát ilyen ez a tagadás is, megóv a további sérülésektől, de ugye ami egy darabig megvéd, egy idő után elzár.

 Elhatároztam, hogy rendbe teszem az életemet és leszámolok a múltammal.

Szembe nézek amivel kell, ha tényleg muszáj, de csak és csak is azzal.

Nem fogok félni, a döntésektől.

Szeretném megtalálni önmagam. Nem félek az egyedülléttől és attól sem, hogy mi lesz holnap.

Lesz ami lesz...   elfogadom.

Emelt fővel őszintén, de én döntöm el mit teszek és amit teszek az úgy lesz jó.

 Nagyon hálás vagyok azért, hogy kitartottál mellettem a legnehezebb időkben is, bármi is volt az oka hogy nem küldtél el, de persze tudom, hogy 

szerettél.

Te egy nagy vagy, nagy lélek, és nagyszerű ember és aki szeretni tud téged, aki őszinte magával és késze van, szerencsés ember Tanzanitot talál.

Volt valami plusz amit sosem fogok elfelejteni, annyi mindenre tanítottál, megmutattad, hogy kell szeretni.

Azt az őszinte mosolyt és a vicceid...

Annyiszor próbáltam elképzelni a közös jövőnket de nem sikerült.

Meghasad a szívem...

Nem gondoltam, hogy ez ennyire fáj. 

Nekem még kell pár év, vagy az is lehet hogy öt vagy tíz.

Legyen ez a jövő titka, most még kész biztosan nem vagyok kész, ezért elengedem a kötelet, egy mozdulattal, becsukott szemmel, elképzellek téged egy másik férfival gyermekekkel és így búcsúzom.

Belevéstem egy életre a ZS&ZS jelet a szívem bal felére, akkorában, hogy ott már nincs is több hely másnak.

Szívesen befejezném itt és tennék egy nagy pontot, úgy mindennek a végére

Nem tudom lennék-e elég bátor hozzá, de ami fontosabb, hogy nem lehetek önző és ami még nagyobb, hogy melletted megtanultam magamat szeretni és elfogadni.

Úgy érzem Te voltál az az ember ezen a világon, akitől a legtöbb szeretet és törődést kaptam Tinédzser korom óta.

Lehet úgy érzed, hogy nem ezt érdemelnéd, azok után amennyit adtál de ne felejtsd el, hogy megmentettél egy embert.

Egy embert, akit már nagyon régóta nem szerette magát és ezért őt sem szerették, ha meg nem jössz akkor ki tudja...

Életem végéig emlékezni fogok.

Olyan dolgot tettél amit csak a legnagyobbak.

Áldozatot hoztál és számomra a legnagyobb dolgot adtad amit csak lehetett.

Nem tudom mit mondhatnék.

Most még mint a szeretőd szólhatok hozzád, de holnap már másképpen.

Vállalom a felelősséget mindenért és azt kívánom, hogy ha ma-holnap úgy hozná a sors, hogy el kell mennem, akkor az karjaid közt legyen, ez az egyetlen hely, ahol ezt el tudnám most fogadni.

Egy életre:

Zsolti.