zs - elgondolkozásai...a zéletrõl

2017\09\13

Hello World, good morning sunsine !

 

Hát itt vagyok, hello... megint és újra..

"egyedül"...

De csak pillanatnyilag.

Ugyanaz a cím , már vagy 2 éve.

Nem is értem, hogy lehet ilyen sokáig egy helyben maradni, furcsa világ.

Érdekes ez a megmenekültség, ez az őszi gondolkodás így a nyár közepén.

Pedig, most nem csak a heinekenes doboz, zöld hanem minden odakint, de itt bent csak a heinekenes doboz.

Mármint a konyhában, mert kint a nappaliban, a volt múzeumban ahol most már sokkal melegebb minden mint amikor beköltöztem.

Betelepedtem és beéltem a területet, most már az egyetlen élőlény rajtunk kívül is, nagyobb helyet kap, ebben a mi zárt világunkban, ahol minden olyan hideg volt régen.

 Ma senki nem hívott vissza azok közül akiket , fel szoktam hívni megérzés alapján és fokozatok szerint, attól függően mit szeretnék. Elakadtam, vagy fáj valami vagy inni akarok egy sört. 

Egyre kevésbé vagyunk őszinték, ahogy telik az idő.

Olyan mintha, legóznánk tizenévesen, de csak én építek, te meg adogatod az alkatrészeket én meg csak hümmögök és próbálok valamit izzadva összerakni, valamit céltalanul, miközben te a közben a régi közös múltunkra épített, régi terveinket őrülettől arcodra fagyott mosolyokkal próbálod felemelni magad alól.

Úgy érzem nem ért meg senki. Nem azért mert nem tudna, hanem mert nem akar. Anyám meg apám dolga lenne ez az élet célja, az elérhetetlen csúcs, mint hegymászóknak a Mount Everest, ez lehetne az igazi cél, hogy követni a gyereket azokra a csúcsokra ahol már Te is félsz, de meg kell bizonyosodnod, hogy biztonságos, vagy ha nem akkor vigyázz rá esetleg feláldozd magad, ha kell, bár ez már csak elhibázott mellékterméke lehet egy alhanyagolt apa-fiú kapcsolatnak. 

 

 

 

 

 

 

 

 

2017\09\12

Bardon !

Már hét közben beszéltünk a szombatról, hogy lesz ez az esküvő, amit már kb fél éve tudok, csak nem is tudatosult bennem a távoli dátum, meg főleg hogy esküvő, már a puszta szótól is ijesztett, eszembe juttatta a mostani helyzetet és azt hogy, egy ilyen rendezvény kapcsán kerültem ebbe a mostani helyzetbe.

Esküvő nélkül, nem lenne ez, gondoltam. Igyekeztem a munkámra koncentrálni és késő estig, dolgoztam ahogy szoktam, hogy ne kelljen foglalkoznom a jelen helyzettel.
Feszültem legbelül. Már hét elején el kezdett fájni a torkom és nem akart elmúlni. Említettem Zsuzsának, hogy szombaton más programom lesz, amit Ő úgy fogadott, hogy mondjam le és menjünk az esküvőre. Én nem szóltam. Elkezdtem őrlődni, ugyanis az esküvőre, ami számom csupa negatív érzést hoz fel és egy felesleges baromságnak tartottam, amit a nők erőltetne, szemeb került egy másik programmal amit már régóta várok. Legbelül tudtam, hogy mit akarok, tudtam hogy ezt nem fogom kihagyni, pláne egy esküvő miatt nem.
Nem mondtam ezt el a feleségemnek, hallgattam és őrlődtem, elnyomtam magamban a dolgot, elodáztam a konfrontálódást, témát váltottam. Aztán újra előkerült a téma mert, hogy vennem kell egy nadrágot, és hogy mikor megyünk el körülnézni, legyek ekkor és akkor itt meg ott. Felhúztam magam, hogy már megint ez a téma és hogy mennyire nem érek rá én ilyesmire, hiszen én dolgozom. Utáltam az egészet, hogy megint ezzel kell foglalkoznom, próbáltam, kibújni ez alól is hiszen tudtam, mélyen hogy meghoztam a döntést, hogy elmegyek a tanuló csoportba. El is mondtam neki és kompromisszumot ajánlottam és ígéretet tettem, hogy majd holnap felhívom a Vezetőt és megkérdezem, hogy ha kettőig tudok maradni, az megfelelő lehet-e mert akkor fel jött volna vonattal Bp-re és odaértünk volna időben. Elkezdődött a másnap és én nem telefonáltam, úgy éreztem, hogy elbizonytalanodtam a döntésemben és fokozódott az őrlődés és egyre betegebb is lettem a torokfájásom nem múlt el továbbra sem, gyógyszert szedtem rá, hogy enyhüljön. Azzal nyugtattam magam, hogy jó lesz ez így végül is "megbeszéltük" a dolgot. Aztán pénteken még szóba került talán este, de szerintem témát váltottunk mind a ketten, de volt valami hiszti, hogy ezt most komolyan gondolom-e, hogy elmegyek.
Szombat reggel, meg úgy csinált mintha megbeszéltük volna, hogy nem megyek. Teljesen olyan volt a helyzet mintha megbeszéltük volna és én eldöntöttem volna hogy nem megyek. A nyomás fokozódott, de egyenlőre szilárdan álltam ki döntésem mellett, igaz hogy hangot nem adtam neki, de belül ezt éreztem. 
Mondtam, neki hogy erre szükségem, van ez fontos, meg hogy mások is számítanak rám, ezt most már nem mondhatom le. Próbált a lelkemre beszélni, kedvesen meggyőzni, aztán elment fodrászhoz, azzal hogy neki mindegy akkor elmegy egyedül, ha úgy van.
Ő elment én meg kocsiba be és irány BP. Mikor kiértem Győrből felhívott, hogy akkor hogy döntöttem. Ködösítettem, félrebeszéltem, hogy hát még nem tudom, nem mertem elmondani az igazságot. Aztán jött is a kérdés, ahogy meghallotta a motorzajt, hogy akkor én most Bp. re megyek ? Jött egy monológ, hogy én mindig valakibe kapaszkodok, mert nem hiszem el, hogy elég jó vagyok, nekem mindig kell valaki, aki megmondja a tutit. Tovább menetem, de éreztem, belül hogy lassulok és elkezdtem, fogyni belül. Az elhatározásom, mint valami zselé folyt ki a kezeim közül. Leblokkoltam, elbizonytalanodtam. Céltalan lettem, csak vezettem az autópályán előre céltalanul, a sebességem változatlan maradt. Egy kis időre, kormányos nélkül maradt a hajóm, a megfelelési kényszer és a bűntudat kioltotta bennem a saját elhatározást. Gyorsan kapcsolnom kellett, mert ez így veszélyes, kerestem egy új célt, megállok egy pihenőben. Sikerült és ennek is örültem, hogy legalább ez és nem lett baj. Ültem az autóban és csak néztem ki az ablakon, hogy akkor most mit is csináljak, csupa feszültség voltam, okoltam magamat és megszólaltak régi gyerekkori rigmusok átdolgozásai, hogy megint az utolsó pillanatra hagytam a döntést, és toltam halasztottam. Össze voltam zavarodva, hiszen nekem meg volt a döntésem, csak talán felül írtam más döntésével, vagy nem is volt igazi döntés.
Hogy kerültem ebbe a helyzetbe megint ? ÚGY hogy sodródom, már régóta, kiadtam a kezemből az irányítást és nem az történik amit én igazán meg akarok élni, hanem az amit megenged más, más jónak lát, mint a gyerekkorban, mikor azt mondják hogy meg kell tenned valamit, különben nem szeretünk, vagy nem kapsz vacsorát, ha nem írod meg a leckét, meg még jól meg is verlek. Félelem másoktól, attól hogy nem szeretnek majd, bűntudat hogy szomorú lesz a másik ha nem az történik amit Ő akar és rosszul esik neki, amitől megszűnhet az egyetlen szeretetforrás. Újra egyedül leszek és akkor, újra rám köszönt a magány amitől rettegek.
Elmentem Zsámbékra miután Zolival beszéltem és ültem kicsit a Romtemplom tövében.
Aztán elindultam, még nem volt tiszta teljesen az irány, de már derengett hogy hazamegyek elegyek a lakásomba, az majd menedéket kínál nekem.
Hazaértem felmentem a lakásba, leültem a kanapéra. Ültem ott és agyaltam egy ideig. Aztán összeszedtem magam és elindultam lefelé, a lépcsőn.
Úgy éreztem, ha ott maradok akkor is ez lesz, elindulok lefelé magamban. Nem tudom biztosan mitől féltem jobban, attól hogy befordulok és elkezdem magam sajnálni tehát az önsajnálattól vagy attól ez egyedülléttől a magánytól ami annak következménye is lehet, hogy nem megyek el az esküvőre.
Féltem és talán ez a lényeg, hogy félelemből cselekedtem, nem pedig lazán elengedve mindent, hab-könnyen léteztem.
Egész nap haragudtam a Zsuzsára és emiatt nem tudtam magam jól érezni, talán nem is a megfelelési kényszer, meg a bűntudat keltés a legnagyobb ellenfél, hanem még mindig a harag ami aztán bűntudattá szelídül bennem. Még mindig ott van egy kis darabka izzó láva a gyermekkori lelkem, forrongó, pattogó egy darabja, ami nem hagy nyugodni, nem hagy békén még midig nem aludt ki egészen. Nem vallom be magamnak a dolgot és nem nézek szembe, talán ezzel nem nézek szembe és megint csak néhány méternyi föld került a régi emlékekre, egy az eddigieknél mélyebbre hatóbb ásatás után. Vissza temettem és már nem gondolok rájuk, de viszont átültettem az Ő életüket az enyémbe és úgy viszem tovább a haragot, ami most már nem rájuk irányul hanem az anyám iránt érzett haragot a Zsuzsára vetítem ki, az apám iránt érzett harag és gyűlölet keveréket pedig magamnak adagolom, mérgezve ezzel folyton a saját életemet. Így nem vagyok boldog és laza és így viszem át az Ő hibáikat az én életembe és az Ő bűneikért Én vezeklem folyamatosan, mert már annyira megszoktam, hogy haragban és harcban élek, hogy talán nem is tudok másképp jelenleg. 
Mégis szembe kell néznem velük, a szüleimmel még is csak meg kell próbálnom szeretni őket, bármilyen nehéz is, ki kell facsarnom belőlük az igazat vagy valami érzelmet amivel ki tudom oltani a magamban a harag tüzét, vagy legalább az az Istenképet ami ott van bennem róluk, amitől a bennem élő kisgyermek hol félelmetesnek, hol pedig ámulatba ejtőnek talál, ugyanez a bennem élő lázadó kamasznak ablakra ragasztott poszter a sötét szobájában, felnőttként pedig már tudom hogy ők is emberek akik hibáznak és esendőek, de másik két énemet is meg kell nyugtatnom, hogy békére leljenek
Ámen.

süti beállítások módosítása