Hát itt vagyok, hello... megint és újra..

"egyedül"...

De csak pillanatnyilag.

Ugyanaz a cím , már vagy 2 éve.

Nem is értem, hogy lehet ilyen sokáig egy helyben maradni, furcsa világ.

Érdekes ez a megmenekültség, ez az őszi gondolkodás így a nyár közepén.

Pedig, most nem csak a heinekenes doboz, zöld hanem minden odakint, de itt bent csak a heinekenes doboz.

Mármint a konyhában, mert kint a nappaliban, a volt múzeumban ahol most már sokkal melegebb minden mint amikor beköltöztem.

Betelepedtem és beéltem a területet, most már az egyetlen élőlény rajtunk kívül is, nagyobb helyet kap, ebben a mi zárt világunkban, ahol minden olyan hideg volt régen.

 Ma senki nem hívott vissza azok közül akiket , fel szoktam hívni megérzés alapján és fokozatok szerint, attól függően mit szeretnék. Elakadtam, vagy fáj valami vagy inni akarok egy sört. 

Egyre kevésbé vagyunk őszinték, ahogy telik az idő.

Olyan mintha, legóznánk tizenévesen, de csak én építek, te meg adogatod az alkatrészeket én meg csak hümmögök és próbálok valamit izzadva összerakni, valamit céltalanul, miközben te a közben a régi közös múltunkra épített, régi terveinket őrülettől arcodra fagyott mosolyokkal próbálod felemelni magad alól.

Úgy érzem nem ért meg senki. Nem azért mert nem tudna, hanem mert nem akar. Anyám meg apám dolga lenne ez az élet célja, az elérhetetlen csúcs, mint hegymászóknak a Mount Everest, ez lehetne az igazi cél, hogy követni a gyereket azokra a csúcsokra ahol már Te is félsz, de meg kell bizonyosodnod, hogy biztonságos, vagy ha nem akkor vigyázz rá esetleg feláldozd magad, ha kell, bár ez már csak elhibázott mellékterméke lehet egy alhanyagolt apa-fiú kapcsolatnak.