Már megint elmentél és az eső is esik..

csupa mély borongós dolog jut eszembe és az hogy nem ragyogsz
itt már a közelemben, nem piszkálsz sugaraiddal,
nem vibrálsz körbe minden pillanatomban
és nem hagyod, hogy sötét barlangok mélyén keressem a reményt.


megpróbáltad...



Megpróbáltuk de mindenki csak magán segíthet, jön a válasz...

... a kérdésre ami csak most merül fel bennem és mint fuldoklót kit utoljára még feldob a víz, hogy

lássa még egyszer a napfényt  

úgy én is utószor látlak még fényleni,


mintha a természet hagyná, hogy elbúcsúzzon végleg, testemtől az érzés,

még itt tartja  a gyász miközben remegve fogja fel, hogy már nem vagy velem,



csak egy kérdőjel marad utánad, egy mondat végén...

...egy kérdés

amire te voltál az igazi válasz.

Téged hibáztattalak a saját hibáim miatt.
Nagyon bánt, hogy megint elszúrtam.
Persze tudom, hogy ehez két ember kell de mégis hibásnak

érzem magam, hogy nem tudtam felülkerekedni a saját

gyengeségeimen és csak most kezdem kapisgálni, hogy

igazából mivel is állok szemben.
Befejezem az önsajnálatot és teszek valamit, hogy jobb

legyen, de ez így sem egyszerű mert amit tenni akarok,

ahhoz ő is kellene. De ha kell akkor miért nem szerzed

vissza? - kérdezem magamtól
Mert ez megint csak önsajnálat, meg félelem.
Nem tudom, talán nincs értelme, már túl sokat bántottam,

elmartam magam mellől. Nem hiszem, hogy maradt még benne

szeret irántam.
A folyamatos önsaknálat, az ok amindennek és én még csak

észre sem vettem hogy azt csinálom.
Magammal voltam elfogalalva és most az fáj a legjobban,

hogy nem fordítottam rád több időt, mikor még lehetett,

mikor kellett volna.
Csak magamat sajnáltam ahelyett, hogy beszélgettem volna

vele, hogy jobban megismerjelek.
Annyira sajnálom, hogy a szívem szakad belé

legszívesebben meghalnék most.

Néha úgy érzem összegyűrném és elengedném mint ezt a

teleírt lapot és ennyi, de félek ha megteszem akkor már

tényleg nem marad semmim ezen a világon.

Félek, hogy eltűnnek végleg az érzéseim és vége lesz.
Olyan csúnyán vátunk el, te kiabáltál én meg nem

vígasztaltalak meg.

Most gyűlölöm amit tettem, de nem tudom, hogy szabad

egyáltalán rád gondolnom, talán meg sem engednéd ha

tudnád.

Valahogy önző lettem az idők során, ahogy koptatott az

élet és már egyre inkább nem látom értelmét a holnapoknak

miközben a múltbéli jóslatok úgy kezdenek valósággá válni

mint a magam mögött hagyott tegnapok.

...álmokat kergetünk szaladgálunk, előszőr vakon

szeretünk,aztán ki ki neki a falnak puff, van aki fel sem

kel többet, aztán már csak tapogatózva, később teljes

megyőződéssel és megedződve, rutinosan felejtük el

szeretni egymást...