Konklúzió, vagyis ami bánt...
Téged hibáztattalak a saját hibáim miatt.
Nagyon bánt, hogy megint elszúrtam.
Persze tudom, hogy ehez két ember kell de mégis hibásnak
érzem magam, hogy nem tudtam felülkerekedni a saját
gyengeségeimen és csak most kezdem kapisgálni, hogy
igazából mivel is állok szemben.
Befejezem az önsajnálatot és teszek valamit, hogy jobb
legyen, de ez így sem egyszerű mert amit tenni akarok,
ahhoz ő is kellene. De ha kell akkor miért nem szerzed
vissza? - kérdezem magamtól
Mert ez megint csak önsajnálat, meg félelem.
Nem tudom, talán nincs értelme, már túl sokat bántottam,
elmartam magam mellől. Nem hiszem, hogy maradt még benne
szeret irántam.
A folyamatos önsaknálat, az ok amindennek és én még csak
észre sem vettem hogy azt csinálom.
Magammal voltam elfogalalva és most az fáj a legjobban,
hogy nem fordítottam rád több időt, mikor még lehetett,
mikor kellett volna.
Csak magamat sajnáltam ahelyett, hogy beszélgettem volna
vele, hogy jobban megismerjelek.
Annyira sajnálom, hogy a szívem szakad belé
legszívesebben meghalnék most.
Néha úgy érzem összegyűrném és elengedném mint ezt a
teleírt lapot és ennyi, de félek ha megteszem akkor már
tényleg nem marad semmim ezen a világon.
Félek, hogy eltűnnek végleg az érzéseim és vége lesz.
Olyan csúnyán vátunk el, te kiabáltál én meg nem
vígasztaltalak meg.
Most gyűlölöm amit tettem, de nem tudom, hogy szabad
egyáltalán rád gondolnom, talán meg sem engednéd ha
tudnád.
Valahogy önző lettem az idők során, ahogy koptatott az
élet és már egyre inkább nem látom értelmét a holnapoknak
miközben a múltbéli jóslatok úgy kezdenek valósággá válni
mint a magam mögött hagyott tegnapok.