Este van egyedül vagy.
Érzed a magányt, autóba ülsz megszokott pontossággal, mindent úgy csinálsz mint máskor.

A gondolotak a fejedben, céltalansága acélosan húznak a semmi felé, betépett agyam a hiánytól.
Nem vagy itt, nincs itt senki rajtam kívül csak látok de ne nem fogom fel ki miért van körülöttem, aztán áthatok egy körforgalmon és még egy bekötő út.

Megállok, még néhány szál cigiből és az internetes társkeresőkhöz kötő hajszálvékony üvegszálakból próbálok hidat összefonni.
Menekülési tervet eszelek ki, de nem megy marad a régi beidegződött rutinos elvárás, hogy mindet baszok el.

Nem érzek, tompítom magamban a fájdalmat és úgy elnyomok magamban mindent hogy csak a legalapabb dolgok maradnak.

Az ösztönök, aztán csak megyek most már elszánt automatizmussal, pontosan megfontoltan és hibátlanul.

Jól akarom magam érezni, most csak ez a fontos. Magányomat eladni valaki másnak.

Jöhet egy jégersör. csak, hogy ne legyek ideges, maradék tudatomat is elnyomjam.

Kezdek izgatott lenni.  

Végre döntöttem! 

Hoztam egy önálló döntést, vagyis rákényszerítettem az agyam, hogy azt csinálja amit ösztöneim diktálnak.

Kemény munka volt, hosszú órák gyümölcse.

 Felmentem, az elsőre... és innen már ami jött nem számított, az csak én voltam.

Az voltam igazán én, levetkőzve saját magamat, emberként viselkedtem.

Nem agyaltam csak tettem a dolgom.

bumm csika bumm csika bumm... és bumm.

Aztán remegő lábakkal át a pázsiton a zuhogó esőben.

Kosiba beszállás és irány haza.

Ez volt a mai estém.

Én ott sem voltam.

Talán igaz sem volt...