fáradt vagyok, elfáradtam.
Nincs kedvem játszani.
Már nincsen, kedvem ahogy ahhoz sem, hogy felkeljek reggel és újr augynabba a tükörbe nézzek, hogy ugyanazt az embert lássam, ugyanazt az ént aki nem én vagyok.

Más ember vagyok, kopott önmagam vagyok.

Unalmas, szürke göncökben, vagyok belül csupa izgalom.
De látom előre, hogy ugyanúgy kopik majd el a bőr ami a mostani alatt lapul, csupán egy új gönc a turiból, vagy valami drága puccoss helyről, beszerezve.
Egy újabb jelmez, karcsú vagy kövér éppen milyen, vagy szorít vagy túl nagy, sosem passzol velem.

Fárasztó folyton beleférni, minden reggel és este mikor nem vagyok egyedül.
Nehéz koszosan melléd bújni az ágyba, amit minden nap tisztára mosol, hófehér patyolatra és én minden neap összekoszítom, s Te minden nap tisztát húzol.
Remélve, hogy megváltozom, hogy a farkas is változik. Nem csak a szőre, lesz más színű az évek alatt, ahogy kopik, ahogy vedlik és újara nő a megtépázott csomók helyén a bőr és ritkábbak a jobb napok, a boldog bódult szerelmes órák és sokkal többet látok tisztán ahogy egyre koszosabb vagyok és gátlástalanul szeretnék tisztább lenni, ahogy egyre mélyebbre nyúlik a gát bennem, hogy tudjalak szeretni.
Már az élet rövidsége, nyújtja bennem a nappalokat ahogy érzem hogy kevesebb lesz amiből eddig több volt és több lesz amiből kevés. ahogy változnak a dolgok és a mérleg nyelve nyúlik és formálható, rugalmas massza, édes élet napjaink...

Folynak el a családi kasszába, hol egy lakás, hol egy utazás ára viszi el és változtatja kővé az édes ragadós perceket, keménycukorrá formáló elvárásokkal teli felnőttes élet utáni merengés.


MI tartja össze mindezt ?

Régi be nem teljesült vágyak, szerelmek amik kivülről tartják, támasztják fel bennem az életkedvet, csalnak vissza folyton a meztelen testükkel az életbe, mint kíváncsi gyermeket a sötét szobából, ha éjszaka a gyerekszoba ajtaja előtt egy lidérc suhan át.